A vesztesek Diadala

Szeptember 2-a hajnalán elhunyt Román Kati előadó- és bábművész. 62. évébe lépett volna. Halála előtt néhány héttel jelent meg első novellás kötete A bérház történetei címmel. Szinte napra pontosan, 1981. szeptember 1-én távozott közülünk édesapja, Román György festőművész, író és profi ökölvívó. Lánya egyik novellájában így ábrázolja őt: „A festő valóban céltalanul ballagott…Arcán derűs mosoly. Valami amorf dallamtalan dallamot dünnyögött…Nem hallott, gyerekkora óta siket volt, a világ néma volt számára.” 

1962 és 1981 között apa és lánya együtt élt egy kétszobás lakásban, úgy ahogy A bagoly lakásának lakói Román György csodálatos festményén. Lent a behavazott táj, fent a félig madár-félig emberi lények, Kati és Gyuri, az emberarcú kályha körül. Onnan fentről, a Bagoly Házából nézve hideg és kietlen volt a táj, Sivárország Sivárország maradt, hiába a változó vezényszavak, mint Szabadság, Testvériség, Egyenlőség, vagy Isten, Haza, Család. „A maradiság minden megnyilvánulásában megéreztem a panoptikum vészjósló doh- és vérszagát…” írja Román A magányból című önéletrajzi regényében.

Az apa és lánya nem volt gyáva szembe nézni a valósággal, Gyuri képeivel és írásaival tette ezt, Kati szókimondásával. Az ő bátorságáért Betegségország betegséggel fizetett. Hiszen olyan korban éltek, és olyan korban élünk, amikor „a betegség parádéstáncát járatja a szájtátva bámuló nézők előtt” és a gyávaság a siker előfeltétele.

Román György 1903-ban született, zsidó származású volt, és kétéves korától siketen élte életét. Édesanyja megtanította beszélni, olyan hangokra, amelyeket ő soha sem hallhatott. Mi történik akkor, ha hallás, hangok nélkül kell összefüggést, értelmet találni a közmegegyezés és a megszokás társadalomformáló jelei között? A hétköznapok világa önmagán túlmutató jelentéssel telítődik, legyenek azok akár az utca boltjai, amelyek már nem azt hirdetik Román számára, hogy Fűszer vagy Csemege, hanem azt hogy: Hagyj fel minden reménnyel! Vagy egy pályaudvar „ ahonnan ismeretlen terepekre lehet elindulni. ...de mindig csak az indulásig jutottam el, soha tovább. Azt hiszem másokkal is így van ez.“

Román a gyermekkor mesékkel átszőtt mitikus világából tekintett a valóságra, és ehhez élete végéig hű maradt: „Ha képeimben nem szántam volna szerepet régi ólomkatonáimnak, ha a hozzájuk fűző élmény intenzitása megkopott volna bennem, az azt jelentette volna, hogy elárultam, megtagadtam a gyermekkoromat.” Román György ennek a hűségnek köszönhette védettségét, ugyanakkor ez tette sebezhetővé is. Hiszen a gyermekkor a felfokozott védettség és kiszolgáltatottság ideje, ahol a megszokott, az otthonos bármelyik pillanatban idegenné és fenyegetővé válhat. Román képein ráismerhetünk legmélyebb szorongásainkra, amely az ismertet felcseréli az ismeretlennel, az otthonra találást az otthon elvesztésével, a szülői szeretetet, az idegenek kegyetlenségével. Ez a kettőség strukturálja Román képeit szigorú rendbe, ugyanakkor mindig meglepő disszonanciába, amely a gyermeki tapasztalatból és a felnőtt rezignáltságából táplálkozik, az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén. Ebben az univerzumban jelennek meg Román hősei, a Kishuszár, a Rettenhetetlen Ólomkatona, a Koldusbaka vagy a Játékmester. Ők a mesék mitikus világából érkeznek Betegség-Sivárországba, ahol a járvány, az erőszak, a pusztulás az úr. Román hősei, akár Andersen ólomkatonája, a tragikus helytállás mártírjai. Az ártatlanokat menekítik a Bajúszos Rém elől. Román „menekülő művészetnek“ nevezte korai korszakának festményeit „...imígy találván meg a borús, idegen téli városból való menekülés útját.“

Román György az üldöztetés, a családi tragédiák és nem utolsó sorban a mellőzöttség idején sem veszítette el az alkotás örömét. „Ekkoriban festett képeimet morális szempontból úgy jellemezhetném legjobban: diszharmóniát, zavart, rettegést, egyszóval a fasizmus légkörét ábrázolták, de készítésük közben alkotójuk, vagyis az én szívemben nyugalom, felszabadultság, csendes derű, a saját erőmbe vetett bizalom honolt.“

Román György művészetének megértéséhez sem a tradíció, sem a modernitás szempontrendszere nem adhat támpontot. Ha elfogadjuk, hogy létezik olyan hogy ’realizmus’, akkor Román György tudta, hogy mi az, hiszen sem a modern ideológiák futurisztikus lendülete, sem a megváltástanok transzcendens ideje nem érdekelte őt. Környezetét úgy ábrázolta, ahogy senki más: benne a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a betegséget, a bűnt.

Román György a kitagadottak éleslátásával tekintett ránk, a közösség „teljes jogú” tagjaira, amit műveivel elénk tárt, az az igazmondás szépsége, a gyermek kérlelhetetlen tisztánlátása.

A Bagoly Házához most már nem vezet se létra, se lépcső, se faág. Ők ketten, Gyuri és Kati végre otthonra lelve, a Bagoly Ház ablakában könyökölnek, és nevetnek rajtunk. Ne felejtsük el, hogy Játékmesterekkel van dolgunk! Övék a diadal, a vesztesek diadala, miénk az itt maradottak „győzelme“, Betegségország lakóié, ahol már se tél, se hó csak egy út, amely ki tudja hová vezet.

Kicsiny Balázs

2009. október 6.